Az Aurora Borealis nagyon felkavaró film. A szüleim korosztályának eddig igencsak elhallgatott titkairól szól; a háború utáni megszálló hadseregek katonáinak itt maradt láthatatlan és látható nyomairól és az én korosztályom gyerekeiről, akik esetleg ilyen katonáktól fogantak hol szerelemből, hol pedig erőszakból.
Az elmúlt héten volt a TV-ben az Anyám és más futóbolondok a családból című film egy másik ilyen elhallgatott időszakról, a kitelepítésekről és azok áldozatainak életét megkeserítő rendszeréről. A nem egészen egy éves film, A marfűi rém pedig szintén az előző rendszer egyik sorozatgyilkosságának elhallgatásáról, a siettetett koncepciós perek, bírói ítélkezések alapján tönkre tett emberi életekről szól.
Duna TV-ben éppen október 18-án indul egy dokumentumfilm sorozat Születéssel hozott traumák – On The Spot: Az ellenség gyermekei címmel, melyben Cseke Eszter és S. Takács András nemcsak arra voltak kíváncsiak, szereplőik hogyan élték túl szüleik elhurcolását, kitelepítését, meggyilkolását, hanem arra is, hogy felnőttként hogyan dolgozták fel legmélyebb, gyerekkori traumáikat, és mihez kezdtek a történelem rájuk rótt terhével?
Az Aurora Borealis - Északi fény két idősíkon futó, fordulatokban gazdag családtörténet, amely anya és lánya kapcsolatának mélységeit boncolgatja. A Bécsben élő sikeres ügyvéd, Olga (Tóth Ildikó) idős anyja, Mária (Törőcsik Mari) váratlanul kómába esik.Amíg Mária élet és halál közt lebeg, Olga egy mélyen elhallgatott titokra bukkan. Az egyre szenvedélyesebb kutatás az '50-es évek háború utáni Európájába vezeti vissza, ahol útja végén ő maga áll: egy olyan ember, akit korábban nem ismert. A film szokatlan helyzetekben, női érzékenységgel beszél az identitásválságból adódó drámai helyzetekről, a széttöredezett Európa háborúi okozta, soha nem gyógyuló sebekről, az elmúlásról, valamint a hazugságok és elhallgatások leleplezésének felszabadító erejéről.Az Aurora Borealis - Északi fény a nemzetközileg is elismert, Kossuth-díjas, Balázs Béla-díjas, Cannes-i Nagydíjas és Arany Medve-díjas forgatókönyvíró-rendező, Mészáros Márta 26. alkotása. A film a FilmTeam gyártásában készült, producerei Major István és Gül Togay.Rendező: Mészáros MártaForgatókönyvíró: Mészáros Márta, Pataki Éva, Jancsó ZoltánOperatőr: Piotr Sobocinski Jr.Vágó: Szántó Komlóssy AnnamáriaProducer: Major IstvánTársproducer: Gül TogayGyártó: FilmTeamSzereplők: Törőcsik Mari, Tóth Ildikó, Törőcsik Franciska, Ladányi Jákob, Eva Prosek, Leslaw Zurek, Ewa Telega, Antonio de la Torre, Hary Prinz, Wunderlich József, Cserhalmi György, Fekete Ernő, Bereczki Zoltán, Monori Lili, Czinkóczi Zsuzsa
Anyám korosztályából magam is ismerek olyan nőket, akik így vagy úgy érintettek voltak ebben a témában.
S akkor most pszichológus legyen a talpán, aki kideríti, hogy egy így fogant gyermek hogyan adta tovább ezt a sérülését az ő gyerekének, s tovább az unokáknak...
S akkor most pszichológus legyen a talpán, aki kideríti, hogy egy így fogant gyermek hogyan adta tovább ezt a sérülését az ő gyerekének, s tovább az unokáknak...
Az biztos, hogy a családi átokmintát csak akkor törhetjük meg, ha egészen a mintakeletkezés gyökeréig eljutunk...
Az Aurora Borealis eljut... Köszönet érte az egész stábnak...
Gyönyörű metafora, ahogy a filmbeli események folyama eljut a falu végén gőzölgő hőforrástól a Jeges-tengerig és megpillantjuk az "angyalok táncát", a sarki fényt...
A FILM ELKÉSZÜLTÉNEK HÁTTERE:
RENDEZŐI KONCEPCIÓ
Személyes bevezető:
"Lassan már négy év is eltelt azóta, hogy egy olyan írásra bukkantam a BBC History című folyóiratban, amely rögtön szíven ütött. Éreztem, hogy ez az „én témám”. A cikk az osztrák „háborús gyerekekről” szólt, egy láthatatlan generációról, akik nem ismerik a gyökereiket, eltitkolták előlük a legfontosabbat, hogy ki az apjuk, kik is valójában; az életük hazugságban telt.
Európa csak most kezd foglalkozni a „háborús gyerekekkel”, azokkal a tíz-és százezrekkel, akik a II. Világháború alatti és utáni katonai megszállások idején születtek. A háborús gyerekek születhettek erőszakból vagy szerelmi kapcsolatból, ami a megszálló katonák és a helyi nők között keletkezett. Akár így, akár úgy történt; ezek a gyerekek általában nem tudtak az apjukról, fogantatásukat titok vagy hazugság övezte. Az anyák félelemből vagy szégyenérzetből nem árultál el gyermekeiknek, ki az apjuk. Ez a hazugság egyike a legmasszívabbaknak, lassan hatvan éve tart, és csak most repedezik a hazugság burka. Ma Európában többszázezer „háborús gyerek” – ma már középkorúak vagy idősebbek – él: orosz, amerikai, angol, francia, német, lengyel katonák gyerekei. Fogantatásuk összefügg a XX. század nagy traumáival és azok elhallgatásával. Magyarország a szovjet megszállás alatt hasonló traumákon ment keresztül, de a magyar „háborús gyerekek” kutatása még el sem kezdődött.
Egész életemben ezek a témák érdekeltek, ezekről forgattam filmet: hazugságról, árulásról, születésről, családról, szeretetről. Engem az fogott meg a legjobban, hogy egy mai, „átlagos” család feszültségei, boldogtalansága is az évtizedekkel ezelőtti és soha be nem vallott bűnökre vezethető vissza. Szinte minden családban vannak sötét titkok, elhallgatott bűnök, amelyek több generáció életét is tönkre tudják tenni. Történetünk Bécsben játszódik a négyhatalmi megszállás alatt, tehát a háború után, már a béke idején és napjainkban. Ezt nagyon fontosnak tartom, hogy a bűn idején is béke volt már, és a történet voltaképp a máig nyúlik. Szereplőink között van osztrák, spanyol, orosz, magyar, hiszen a háború össze-vissza sodorta a különböző nemzeteket, és a mai Európa is soknemzetiségű. Azért is tettük a történetet Bécsbe, Európa „szívébe”, hogy jelezzük: ez nem egyetlen nép tragédiája, hanem összeurópai ügy, és mindig újra kezdődik, ha valahol háborús konfliktus van. A filmben két gyermek születik, az egyik szerelemből, a másik erőszakból. A múlt titkaira csak napjainkban derül fény. A film tehát nem a háborúról szól, ez egy mai történet, látszólag semmi köze hőseinknek a múlthoz. De Olga és a fia, Robert, hordozzák a múltat a zsigereikben, és csak úgy szabadulhatnak fel, ha megtudják az igazságot: hogy kik ők, és honnan jönnek. Ehhez mindenkinek joga van.
Ez egy erős érzelmi töltésű, torokszorító történet. Arra törekedtünk, hogy már a film első részében átérezzék a nézők is ezt a szorítást, a kimondatlan, de sejtett titkok drámáját, és a film végéig tartsuk a feszültséget, ugyanakkor a film végén a nézők kapjanak katarzist és reményt, a szeretet reményét.
Megvalósítás:
A forgatókönyv előkészülete alatti kutatás során megismerkedtünk azzal az osztrák történész nővel, Barbara Stelzl-Marx-szal, aki jó tíz évvel ezelőtt elkezdte kutatni az osztrák megszállási gyerekek és szüleik történetét. A találkozás és a kutatás olyan izgalmas volt, hogy ebből egy dokumentumfilmet is forgattunk, ahol interjúkat készítettünk megszállási gyerekekkel, és megnéztük a helyszíneket – ez a film egyfajta előkészület is volt a játékfilmhez. A dokumentumfilm forgatása során is éreztük a különös kontrasztot a jól öltözött osztrák polgári külső és a belül égő fájdalom között, amit riportalanyaink hordoztak. Ez a kontraszt fontos eleme a filmnek.
A film képileg több síkon játszódik: az első sík a jelen, egy békés Bécs, jómódú osztrák környezet, egy sikeres nő, jólét, ahol látszólag semmi probléma nincs. De a tetszetős külső mögött egy magányos, az érzelmeit kimutatni képtelen, sérült, magányos nő, Olga áll. Ugyancsak a jelen része Mária háza, amely a múlt helyszíne is egyben, tipikus magyar falu a nyugati határhoz közel.
A másik sík a flashback: az ötvenes évek egy magyar faluban és Bécsben. A flashback-en belül is egy külön képi világ az az emlékkép, amit Mária nem mond el Olgának, az ősbűn, amely a film kulcsa. Ezt a jelenetet a múltban is látjuk és a jelenben is, az Öreg Mária ismét újra éli, eljátssza, hogyan történt, a múlt itt találkozik a jelennel.
A harmadik sík az epilógus, egy, a korábbiaktól teljesen elütő, északi táj és a sarki fény: a különleges helyszín jelzi, hogy hőseink kapnak esélyt a feloldozásra és az újrakezdésre. A filmben a főszereplő a táj és az emberi arc. Ennek kifejezésére a nagy tehetségű lengyel operatőrt, Piotr Sobocinski Jr-t éreztem a legalkalmasabbnak, aki örömmel vállalta a felkérésünket
A filmben nagy szerepe van a tájnak, de a legfontosabb a színészi játék. Mária szerepére megtaláltuk a tökéletes színésznőt, Törőcsik Marit, sőt, már a forgatókönyv írása közben is rá gondoltunk, vele beszélgettünk, használtuk az ő bölcsességét, és azt a különös tapasztalatot, hogy ő is a csodával határos módon jött vissza egy kómából. Törőcsik Mari ma Európa egyik legnagyobb színésznője, háromszor nyert Cannes-ban, kétszer Aranypálmát (legjobb színésznő), egyszer életmű díjat. Mari azonosult a szereppel, készen állt arra, hogy eljátssza Máriát. Törőcsik Marival filmet kell forgatni, elég baj az, hogy nem vagyunk elég büszkék a csodáinkra.
A forgatókönyvben igyekeztünk izgalmasan, némileg krimi-szerűen adagolni az információkat. A néző többször hiheti, hogy már érti, mi történt, és utána rá kell jönnie, hogy még semmit nem tud, csak lassan áll össze a múlt, mint egy bonyolult puzzle. A megvalósításban is ez a fokozódó feszültség jelenik meg.
Végső soron természetesen azt folytatom, amihez értek: ez is egy Mészáros Márta-film. Az én stílusom realizmus fölötti, valaki úgy jellemezte, hogy nálam mindig megterítenek, de soha nem eszik meg az ebédet. Hiszen az érdekel a legjobban, hogy mi történik az emberekben, a lelkükben, hogyan küzdenek meg a sötét múlttal, a hazugságokkal, hogyan harcolnak önmagukért, a szabadságukért.
Ez a film röviden egy izgalmas mai történet, amiből az derül ki, hogy a háború még mindig nem ért véget." (Mészáros Márta)
PRODUCERI KONCEPCIÓ
Vannak történetek, amelyek örökérvényűek, mindig aktuálisak. Történelmi események, sorsdöntő helyzetek, melyek morális kérdéseket vetnek fel, megbocsátható és megbocsáthatatlan bűnöket valamint témákat, amelyeket hiába dolgoztak fel számtalanszor, nem hagyják az alkotókat nyugodni: újra meg újra hozzányúlnak, mert minden kor újratermeli őket, új megvilágításba helyezve azokat.
Mészáros Márta forgatókönyvíró társaival (Pataki Éva és Jancsó Zoltán) erős témához nyúlt, határozott kézzel. A forgatókönyvet a rangos SCRIPTEAST fejlesztési programjába beválogatták, ahol végigment többlépcsős nemzetközi állomásokon: Krakkó – Berlin – Cannes.
A RENDEZŐNŐ
Mint minden történetet ezt is különféleképpen lehet elmesélni. Ebben a történetben Mészáros Márta összetéveszthetetlen filmes hangneme ígér izgalmas megközelítést. A rendezőnő mindig is sajátos érzékenységgel, női szemszögből figyelte szereplőit, mesélte történeteit akár múltbéli, akár jelenkori eseményeket dolgozott fel.
Mészáros Márta idős kora ellenére fáradhatatlanul energikus, alkotói közlésvágya lendületes és magával ragadó. Érzékenyen és nyitottan figyeli a körülötte lévő eseményeket. Számtalan rangos elismerést tudhat magáénak, ikonikus alakja a női filmes alkotóknak, Európában az első női filmrendezők között tisztelik.
A TÉMA AKTUALITÁSA
A téma, ahogy mondani szokás, a levegőben van. 2015-ben épp 70 éve végződött a 2. világháború. Lassan újabb és újabb elhallgatott részletek kerülnek elő a felszínre.
Tudtuk, sejtettük, de csak most kezdünk róla óvatosan beszélni.
Nemcsak a háborúban, hanem évekkel azután - a megszállási övezetekben -mindennapos esemény volt a nőkön való erőszak és ez így van a mai napig.
Ennek a megítélése, nyilvánosságra hozatala korántsem egyértelmű, holott ártatlan, megerőszakolt áldozatokról beszélünk és ugyanolyan ártatlan gyermekekről. Mégis, ha a felszabadítókra bármilyen negatív árnyék vetült és vetül úgy ahhoz automatikusan hallgatás és némaság párosult.
Amit Magyarországon a kutató csak nehezen ér el (Pető Andrea genderkutató) az Ausztriában valamivel egyszerűbb (Stelz-Marx Barbara): az áldozatok jelentkeznek és mesélnek.
Mészáros Márta néhány éve egy rádióműsor vendége volt, ahol többek között legújabb terveiről faggatták. Már a műsor alatt, közvetlenül utána, sőt azóta is hívják a rendezőnőt az egykori áldozatok illetve azok gyermekei, akik eddig nem akartak, nem mertek sorsukról beszélni.
A mi felelősségünk is, hogy tisztábban lássunk és csökkentsük a körülöttünk lévő tabukat.
BARBARA STELZL-MARX: A MEGSZÁLLÓKTÓL SZÜLETETTEK (BESATZUNGSKINDER)
„A megszállóktól születettek – egy egész világot érintő problémakör” („Besatzungskinder – ein Weltproblem“) címmel jelentette meg cikkét az Arbeiter-Zeitung 1955 novemberében, és kijelentette, hogy „Ahol külföldi katonák – szövetségesekként vagy hódítókként – egy ország lakosságával kapcsolatot létesítenek, ott házasságon kívüli gyermekek születnek. Ez így volt már a római légiók idejében is, és valószínűleg még sokáig így lesz.” Háborúban született gyerekek léteznek mióta csak háborús összetűzésekre sor kerül. A téma továbbra is nagyon aktuális – gondoljunk akár a boszniai háborúra, a ruandai polgárháborúra, Dárfúrra és Csádra, ahol afrikai nőket arab fegyveresek ejtettek teherbe, vagy akár a különböző feladatokat ellátó nemzetközi békefenntartó csapatok szexuális túlkapásaira, melynek következtében gyermekek fogantak.
Ausztria 1945 tavaszán történt felszabadítása és megszállása során több százezer külföldi megszálló katona érkezett az országba. Kilenc hónappal később megszülettek az első olyan gyermekek, akik tőlük fogantak: szerelmi kapcsolatokból, (túlélésért folytatott) prostitúció vagy megerőszakolások következményeként. Ők „az ellenség gyerekei”-nek számítottak, noha az apák jogilag már nem voltak ellenségek. Sok esetben a diszkrimináció különböző formáival kellett szembesülniük. A „szégyenük” nemcsak abból állt, hogy leányanyáktól vagy házasságon kívül születtek, hanem hogy „nem megfelelő” apával rendelkeztek.
Az egyes tartományok adatai szerint 1946 és 1953 között körülbelül 8000 „katonagyerek“ született, ahogyan akkor nevezték őket. Az összlétszámuk azonban valószínűleg Ausztria-szerte legalább 30.000 lehetett, körülbelül felük szovjet apától. A szüléskor ugyanis a legtöbb anya az apát „ismeretlen”-nek diktálta be.
Nagy számuk ellenére ezek a háborús gyerekek mindnyájan „láthatatlanok” maradtak – és maradnak. Sokuk a társadalom és a család szélére szorult, nevelő- vagy nagyszülőknél nőttek fel, és a tabusítás és a titokzatos célozgatás egy különös elegye vette őket körül. Sokan még ma is szégyellnek a származásukról beszélni, illetve a hallgatás falába ütköznek, ha ők firtatják azt.
A megszállóktól születettek többsége egy „apátlan nemzedéket“ képez. A katonasághoz tartozók sokszor nem is tudták, hogy gyermeket nemzettek, vagy még az utódaik születése előtt áthelyezték őket. Mások leléptek – általában hamis ígéretek közepette. Később a csapatok kivonásával, mindenek előtt a szovjet apák, már nem voltak többé elérhetőek. Mindez – például a hiányzó tartásdíjfizetés miatt – nemcsak gazdasági, hanem egész életen át tartó lelki következményekkel is járt.
A Kreml a szovjet hadsereghez tartozók nemi érintkezését külföldi, nem szovjet nőkkel „politikailag megvetendőnek” tartotta, a velük való házasságkötést a megszállási időszak végéig nem engedélyezte. Tíz osztrák nő közül, akiket 1950 és 1953 között szovjetellenes kémkedés vádjával halálra ítéltek és Moszkvában agyonlőttek, ötnek volt viszonya a szovjet hadsereg valamely tagjával. Az egyik ilyen kapcsolatból származott egy olyan gyermek, aki mindkét szülőjének halálos ítélete miatt teljesen árvává vált.
Az apa keresése sok megszállótól született gyermek – és azok gyermekei – számára egész életre szóló feladat. A saját identitásuk megalapozása hajtja őket, és a „személyes gyökerek” tisztázása. Az igény arra, hogy ezt a lyukat még a saját életükben betapaszthassák független attól, hogy az érintettek gyermekkora „boldog” volt-e, szerető családban vagy gyermekotthonban nevelkedtek, ki voltak-e téve diszkriminációnak, korábban vagy később, közvetlenül vagy közvetett módon, véletlenül vagy a nevelőik által irányítva tudták meg az apjuk kilétét. Még azok a gyerekek is e létfontosságú kérdésnek szentelik magukat, akik nemi erőszak útján fogantak.
Gyakran jelent azonban az érintettek számára pluszterhet, hogy éppen a legszűkebb környezetükben alkalmazzák a felejtés és az elfojtás technikáit. Az elmúlt években ezek a mélyen hallgató emlékek annál hevesebben törtek fel, hevítve a vágytól, hogy arcra, karakterre és történetre leljenek.
Dr. Barbara Stelzl-Marx
docens a háború következményeit kutató Ludwig Boltzmann Intézet helyettes vezetője és az osztrák ENSZ-bizottság alelnöke. A kortárs történész az Ausztriát megszállóktól született gyerekekről szóló kutatás vezetője.
Ajánlott olvasmány: Barbara Stelzl-Marx, Stalins Soldaten in Österreich. Die Innensicht der sowjetischen Besatzung 1945–1955. [Sztálin katonái Ausztriában. Az 1945–1955 közötti szovjet megszállás belülről nézve.] Wien – München 2012.
Barbara Stelzl-Marx – Silke Satjukow (szerkesztők), Besatzungskinder. Die Nachkommen alliierter Soldaten in Österreich und Deutschland. [A megszállóktól születettek. A szövetséges katonák leszármazottai Ausztriában és Németországban.] Wien – Köln – Weimar 2015.
Stefan Karner – Barbara Stelzl-Marx (szerkesztők), Stalins letzte Opfer. Verschleppte und erschossene Österreicher in Moskau 1950–1953. [Sztálin utolsó áldozatai. Elhurcolt és agyonlőtt osztrákok Moszkvában 1950–1953.] Társszerkesztők: Daniela Almer, Dieter Bacher és Harald Knoll. Wien – München 2009.
Forrás: AURORA BOREALIS – ÉSZAKI FÉNY - SAJTÓKÖNYV
