Legújabb testamentum

Jöhet-e az oly' liberális Brüsszelből valami jó egy keresztény mozinéző számára? 

Nem kis keresztényi gyanakvással és előítélettel ültünk le a férjemmel megnézni ezt a filmet.  Ahogy belemerültem a film cselekményébe - már a benne rejlő szimbólumok miatt is - egyre jobban megtetszett. A film egy kissé groteszk, s görbetükröt tart a mai, kiégett, hitét vesztett ember számára. 

Isten nem a mennyekben, hanem Brüsszelben él. Feleségével és lányával egy kispolgári ízléssel berendezett lakásban tengeti mindennapjait, dolgozószobájából keserítve meg az életünket. Ha azt hittük, hogy csak véletlenül esik a lekváros kenyér mindig lekvárral lefelé a földre, vagy hogy csak pechünk van, hogy a pénztárnál mindig a mi sorunk a leglassabb, akkor tévedtünk. Isten azzal üti el az idejét, hogy ezekhez hasonló bosszantó szabályokat ötöl ki, hogy megkeserítse az életünket. A fia egyszer már fellázadt a mogorva, rosszindulatú, befordult apja ellen, de az Újszövetség nem oldott meg mindent. Most Isten lánya, a tízéves Ea a soros, hogy kimenjen az emberek közé és új alapokra helyezze a világ működését. Ea feltöri apja számítógépét, az embereknek sms-ben kiküldi haláluk időpontját, ezzel káoszt szabadít a világra, majd megszökik, hogy hat új apostolt keressen, akikkel megírhatja a Legújabb testamentumot.port.hu

Szimbolikusan egy kisgyermek életében az apa, az Isten férfi-, az anya pedig a női fele. S e két oldal egyensúlyában rejlik az emberiség léte. Ha a férfi oldal dominál, akkor előbb-utóbb harcok dúlnak, hogy ki is legyen a domináns hím, s a nők amazonokká lesznek. Ha pedig a női oldal tör utat magának, akkor rózsaszínűen-csipkésen nőiessé válhatnak a férfiak is, akik még egy szöget sem tudnak beverni a falba.

Nos ebben a filmben az a haragvó ótestamentumi Isten jelenik meg az apa szerepében, aki anno ezerféle módon sanyargatva próbára tette Jób hitét. Csak itt már XXI. századi technikákkal felszerelve teszi ugyanezt az emberiséggel és a szűk értelemben vett családjával is. 

A fia már korábban elszökött (bár a jobb oldalán levő helyet az asztalnál nem szabad elfoglalnia senkinek sem). Az anya, háziasszonysorba taszítva, együgyű hímezgetésbe süppedve, s takarítás közben az Utolsó vacsora képe, egy az Úrra mutató, kis giccses Jézus szobor előtt révedezve, s a baseball csapat játékosaiból kirakott pasziánsszal vár a jobb napokra. Ea, a leánygyermek pedig immáron kamaszként teszi fel az idegesítő "Miért" kérdéseit az apának és számon kéri gonoszságait. Az apa pedig egyre agresszívabb törvényeket teremt és hoz működésbe, míg nem a leánygyermeknek meg nem elevenedik a szekrény tetején a porcelán Jézus alakja, s megmutatja az isteni haragvásból a kiutat egy mosógépprogram beállításával és még hat apostol felkutatásával...

Talán az Amelie csodálatos élete Amelie-jét láttam újra a film Ea nevű kislányának tetteiben. 

Van a filmben egy-két igen lírai képsor. Az egyik például a film 34:20 percétől, amint az egyik szereplő nevetését a márványlépcsőkön leguruló igazgyöngy szemek hangjához hasonlítja és megjeleníti.

Így számomra nem is tűnik véletlennek, hogy a film látványtervezése kapott Európai filmdíjat 2015-ben. 

S a film végére, az én érzékeny keresztény lelkivilágom is megnyugodott és a világ rendje is helyreállt...

A teljes film itt megnézhető.

Minden és mindenki jól van?!

Elmélkedés egy film szimbólumain keresztül

Mottó: A világban minden és mindenki jól van, még a látszólag rossz is..., ha egy kicsit távolabbról, vagy magasabbról szemléljük életünket.



A minap arról beszélgettünk baráti-családi körben, hogy egyre több európai országban épül mecset az egyre nagyobb számban ott élő hívő muszlimok számára. 

S hogy ez egyáltalán nem új keletű történet, arról eszembe jutott a 26 éve készült Giuseppe Tornatore rendezte Mindenki jól van című film, melynek főszereplője az idős, rövidlátó Matteo Scuro (Marcello Mastroianni). 

A becsületben megőszült operarajongó nagyapa, Matteo Scuro nagyon várja már öt gyermeke és unokái esedékes nyári látogatását és a velük való együtt nyaralást. Mikor a megbeszélt napra senki sem jön el, elhatározza, hogy maga keresi fel őket. Öt gyermeke után járva Nápolytól Torinóig beutazza szinte egész Itáliát. (A gyerekek a neveiket is operahősökről kapták Canio - Tosca - Guglielmo - Norma - Alvaro) Útja során az országnak olyan arca tárul fel, amely nem kerül az újságok címoldalára és amelyet sohasem látni a televízióban. Gyerekei élete is nagyon különbözik attól, amiről Matteónak eddig tudomása volt – rá kell jönnie, hogy így vagy úgy, de becsapják, és hiába hozza rendbe egymás után mindegyikük többé-kevésbé elrontott életét, valójában mindegyiküknek csak útjában van. Végül meg kell történnie a tragédiának, hogy újra egyesüljön a család… (wikipédia)

A filmben a nyolcvanas évek végén járunk. Rómában - a menye jóvoltából -, Matteo az éppen akkor épülő gigantikus méretű mecsetbe is elvetődik. 
Ekkor hangzik el - némi ismeretterjesztésként -, hogy Rómában ötvenkétezer muzulmán él, többen mint egy olasz kisvárosban. 
Matteót lenyűgözik mecset méretei, ahol a kövezet sikálását is kelet felé térdepelve végzik a munkások. Távozáskor Matteo tétován keresztet vet.

Túl ezen a jeleneten, igazi nagyívű olasz filmet láthatunk. Az Oscar-díjas Tornatore a nagy történetmesélő, akit Fellini utódának is mondhatunk. A korábbi Cinema Paradiso filmjében, mintha az ő mozis karrierje kezdetének lennénk a szemtanúi. 

Egy szimbolikus kép abból a filmből: A kikötőben egy halomban állnak a hajó nélküli horgonyok. (A gyökereiket elvesztő fiatalok.)

A Cinema Paradiso történetének egyenes folytatása a Mindenki jól van. A "horgony nélküli hajókon" eltávolodott gyermekek életébe pillant bele Matteo, ahogy felkeresi őket sorra. 

Néhány szimbolikus kép és jelenet ízelítőül:

Szicília szigetéről indul a vonat egy olyan kisvárosból ahonnan csak egy sínpár vezet ki (csak oda, vagy csak vissza mehet rajta szerelvény). Felszálláskor egy kisfiú  a filmforgatást kézjelekkel imitálja. Sokszor fut a vonat sötét alagútba, a valóságból az álomba. Időnként köd és felhők takarják az igazságot a szereplők elől.

Forog tehát az életfilm. 

A vonatablakokon - mint filmkockákon keresztül -, egy régi tengerparti családi jelenet pereg, ekhós szekerekkel; szürrealisztikus képként egy fehér lóval, s egy fekete szörnyre emlékeztető ballon vészjósló árnyékával; öt gyerek önfeledt játékával, amint Matteo felfedezett őszhajszálait egy-egy lírával díjazza.

A családi képeslapon a már felnőtt gyermekek, mintha színielőadás szereplői lennének. Mindegyikük a neve által kiosztott szerep jelmezében, (szimbolikusan az apa által jónak gondolt szerep jelmezében.)

Nápolyban egy örömlány lábát mutatva kínálja magát, melyre Matteo is felhúzza nadrágját a lába szárán, majd mindketten  derülnek e helyzet komikumán. 

Rómában a buszablakból, mint egy filmkockán látszik egy antik hős szobrának feje, felső teste és külön egy lábfeje rákötözve a furgonra. (Így múlik el a világ dicsősége.)

Firenzében  egy televízió előtt etetőszékben ülő csecsemő látványa, aki csak akkor keseredik el, amikor nem látja a mozgó képet, s aki számára a mosógép ablakában forgó szennyes ruha látványa is ugyanúgy megnyugtató. (analógia  tv-ben levő szenny és a mosógépben tisztuló szennyes között)

A fehérneműmodell lánynak pedig csak a teste kell a fotózáshoz, az arca nem. Majd a Milánói Dómot körülvevő kerítés óriásplakátján az ő teste látható, s a kukucskáló nyílás pedig nem más, mint a köldök részen fúrt lyuk, csak ezen keresztül látható a hatalmas keresztény katedrális. (Ellenpontjaként a mecset hatalmas belső tere látványának.)

Torinóban a szentjánosbogarak, amik valójában az üveglapra vetített fény foltok,  mellyel az unoka teszi próbára a nagypapa megtéveszthetőségét.

Az unokák, akik jobban szót értenek a nagyszülőkkel, mint a gyerekek és a szülők.

Ebben a filmben tehát minden és mindenki más, mint ami/aki a valóságban.

Jobb talán a fájó igazság tudása, mint a hazugságban való őrlődés, önbecsapás?!


A film amerikai-olasz feldolgozását, Robert De Niro főszereplésével, 2009-ben mutatták be Mindenki megvan címmel. 

A történet ugyanaz, s néhány dramaturgiai megoldás is visszaköszön a Tornatore rendezte filmből. Az amerikai változatban az emberi kapcsolatok drámája talán jobban átjön, viszont művészileg az olasz-francia, 1990-es változat verhetetlen.

Az utóbbi Mindenki megvan itt látható.

De van Jack Nicolsonnal is egy hasonló dramaturgiájú film: A Schmith története.

OVE, A KONZERVATÍV

Az idei nyári mozifilmek között eddig alig találtam olyat, amilyet szívesen támogattam volna egy mozijegy árával. „Az ember, akit Ovénak hívnak” című svéd film az egyik üdítő kivétel.


Az alig hatvanéves Ove (Rolf Lassgard) nem hős, még csak nem is vonzó személyiség. Kissé lassú felfogású, gondolatai egy vágányon haladnak, a változásokat nem kedveli, a gyerekkora óta jónak tartott elvek szerint él, rendmániájával lazább életvitelű szomszédai agyára megy, velük szemben könnyen indulatossá válik. Időnként kicsinyes is: barátsága a hozzá hasonlóan rendmániás szomszédjával látszólag azon bukik meg, hogy míg ő kizárólag a Saab gépkocsikat tartja emberhez (és svédhez) méltónak, barátja Volvót és más márkákat vásárol. A mélyben persze sokkal bonyolultabb lelki indítékok hatnak a barátságukra… 

Szemünk előtt pereg a múlt, és pereg a jelen is. Fiatalabb korában a felesége, Sonja iránti szerelme megszelídítette, hajlékonyabbá tette a jellemét – az asszony halála után azonban tüskés páncél mögé rejtette a szívét. Éppen kiteszik az állásából, ahol kora fiatalságától dolgozott. Elkeseredésében úgy határoz: követi feleségét a másvilágra. Öngyilkosnak lenni azonban nem könnyű, ha az ember szomszédságába fiatal, kétgyerekes család költözik, és az iráni származású anyuka számára az a természetes, hogy minden szomszéd életéről tudni akar...

Folytatás a Talita.hu -n 

GÖRBE GERINCCEL IS LEHETSZ HŐS?

Az utóbbi idők legütősebb filmélménye volt számomra a Tiszta szívvel. Meglepő, remek forgatókönyvre épül: akciófilm mozgássérültekkel – a lehetséges lehetetlenek filmje.



A filmben szereplő kerekesszékes és más módon mozgáskorlátozott emberek olyan események aktív résztvevői lesznek, amelyekre álmukban sem gondolhatnak – vagyis éppen hogy csak álmukban vágyhatnak.

Zoli és a Barba papa becenevű srác jó barátok, kiegészítik egymást: Zoli kerekesszékkel tud csak közlekedni, de tisztán beszél – Barba papa beszédét nehéz megérteni, viszont mindenhová eljut két lábon. Elválaszthatatlanok, akárcsak Stan és Pan...

Továbbiak a Talita.hu -n.

Tarkovszkij - Rubljov - Ikonfestés

Úgy 45 éve, általános iskolás koromban láttam egy november 7-i kötelező mozizáson a Tarkovszkij által rendezett Andrej Rubljov című filmet. 



Nem is értem, hogy is lehetett ezt a filmet egyáltalán elkészíteni és bemutatni a kőkemény kommunizmus idején. 
Akkortájt egy hangot nem értettem filmből. Csak a harangöntésre emlékeztem belőle.

Aztán a neten olvastam Tarkovszkijról, hogy milyen kálváriát járt meg ezzel a filmjével, hogy alaposan megvágatták vele a filmet, de egy határon túl nem hagyta. Inkább altatta egy ideig és később egy új koncepció szerint megvágva engedte bemutatni talán '70-ben.

Tarkovszkij családja a kaukázusi Dagesztánból származott. Híres felmenői között van Mahomat Tarkovszkij, akit II. Katalin cárnő az orosz érdekek és a kereszténység képviseletében Dagesztán urává nevezett ki 1793-ban; anyai nagybátyja pedig Moszkva kormányzója volt. Apja, Arszenyij Tarkovszkij költő és műfordító volt.
Andrej három éves korában apja elhagyta a családot.
Anyjával és húgával egy vidéken bérelt házban laktak, de a második világháború kitörésekor menekülniük kellett.
Tizenegy évesen tuberkulózist kapott és egy évig kórházban ápolták.
Gimnáziumban zenét és festészetet tanult, majd 1951-től két évig az arab nyelvet tanulmányozta a Keleti Nyelvek Intézetében. A keleti világszemlélet, azon belül is a taoizmus volt rá akkor nagy hatással.
Később a Bányászati Intézetbe került, de itt sem fejezte be tanulmányait. Két évet töltött Szibériában, egy geológiai expedíció miatt, majd Vaszilij Suksin író társaságában. Onnan visszatérve, 1954-ben iratkozott be a Moszkvai Filmfőiskolára, ahol Mihail Iljics Romm osztályába került.
1960-ban megnősült, felesége főiskolai kolléganője, Irma Raus lett.
Karrierje 1962-ben kezdődött, ekkor forgatta az Iván gyermekkora című filmjét, mely rögtön hatalmas nemzetközi sikert aratott: a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendezésért járó Arany Oroszlán díjat kapta. A L'Unità hasábjain Jean-Paul Sartre méltatta filmjét. Az 1966-os Andrej Rubljov forgatása közben már érték őt atrocitások a szovjet belügyi hatóságoktól, alkotói szabadságáért élete végéig harcolnia kellett. A forgatás alatt ismerkedett meg Larisza Kizilovával, aki második felesége, és 1970-ben megszülető Andrej fia édesanyja lett. A filmet csak 1970-ben mutatták be.

Most megnézve a Rubljov filmet lenyűgözött ez a Tarkovszkij-i világ. Az az 1400-as évekbeli történelmi háttér, a nagy orosz hidegek, az emberi nyomorúság olyan élethűen ábrázolt, hogy már szinte a nézőnek okoz fizikai fájdalmat, a szereplőkön ejtett testi-lelki gyötrődés sebe. A táj és a benne élő emberek, mintha egy Breuegel-i festmény elevenedne meg. 



Egyszóval ez a film nekem arról szólt, hogy a rendező eggyé vált Rubljovval, s alkotói válsága egy volt Rubjovéval. 

A harangöntés tényleg kulcsfontosságú a filmben. A látványos harangöntésen túl - amely ipartörténeti kuriózum is lehet -, a harangöntő fiú hősies viselkedése készteti Rubljovot az önsajnálaton való továbblépésre és a valódi feladat felvállalására, többek között az oly nagyszerű Szentháromság ikon megfestésére.

(Szent) Andrej Rubljov (Андрей Рублёв), (1360 és 1370 között – Moszkva, 1430. január 29.) a legismertebb orosz ikonfestő.]Életéről nagyon keveset tudunk. Családnevének eredetkutatói szerint valószínűleg kézművescsaládból származott. Születésének valószínűsíthető időpontjára életének ismert adataiból következtettek. 1360 körül született Oroszország középső részén. Valódi keresztneve is ismeretlen, hiszen megvált tőle, amikor belépett a szerzetesrendbe, de valószínűleg 'A' betűvel kezdődőtt. 1370-1380 között egy moszkvai festőműhely (druzsina) tanulója lehetett. Egyes feltételezések szerint a nagyfejedelem udvari festője volt, és viszonylag idős korában lett szerzetes. Bizonyíthatóan hatottak rá az 1387-ben, a szerpuhovi Viszockij kolostorba Konstantinápolyból érkezett ikonok. Legkésőbb 1405-ben lesz szerzetes Andrej néven, és a Moszkva környéki Andronyikov kolostor lakója lett. Az a kevés forrás, ami fennmaradt, bölcs, erkölcsös, engedelmes, alázatos és igen tiszteletreméltó embernek mutatja be.

S a szenvedésekkel teli fekete-fehér film kiszínesedik. Láthatjuk szinte nagyító alatt az ikonok apró részleteit is.

Az ikon több, mint művészeti alkotás. Az ikon: hitvallás. Nem pusztán a Megváltó, az Istenszülő Mária, vagy a szentek képi ábrázolása, hanem Szent Pál apostol szavaival élve: az ábrázoltaknak a „másik létben” megjelenő formája. Az ikon ablakot nyit a „másik világba”: Isten országába.
 
Az ikon egyszerre ábrázolja a láthatót és a láthatatlant.
Az ikon hitvallás, és alázatra nevel. A felfelé figyelésre, arra, hogy mindent felülről kapunk, és mindenért hálával tartozunk. Az ikonfestők mindig is szent tettnek, és valamiféle titoknak tekintették munkájukat. Olyan eszköznek Isten kezében, amely a megtalált igazság közvetítője. Ez legyen az értelmes emberi élet, és földi küldetés példája.
Mint ahogyan az ikonfestő névtelenségben marad, azért, hogy az üzenetet minél hitelesebben átadhassa, ugyanúgy kell keresnünk és teljesítenünk a mi magunk kapott szent küldetését, ott, ahova Isten állított bennünket egyenként.
Ezt az üzenetet is vigyük magunkkal ezen az ünnepen, amit az ikonfestő imájában a következőképpen fogalmazott meg:

Te örök Ura mindannak, ami létezik, Világosítsd meg és vezesd lelkemet, Szolgád szívét és szellemét, Vezesd kezét, Hogy méltóképpen és tökéletesen ábrázolhassam arcodat, Szűzanyáét és összes szentjeidet, Szentegyházad dicsőségére, szépülésére és örömére. Ámen

(Részlet Firtl Mátyás megnyitó beszédéből: elhangzott a Szent Orsolya Római Katolikus Általános Iskola és Gimnáziumban Monostory Viktória ikonfestő kiállításának megnyitóján, 2006. október 21-én.)

Saul mosolya – amiért öröm az Oscar-díj

„Ha nyerünk, ne fogjátok vissza magatokat: Magyarországnak örömre van szüksége." – üzente Röhrig Géza egy közösségi oldalon, mielőtt megérkezett a stábbal az Oscar-gálára. Benne vagyok, nem fogom vissza magam, örülni fogok!

Örülök ennek a díjnak, mert nem lehetséges, hogy egy ilyen világraszóló elismerésnek ne örüljek! Annál inkább örülök, mert akik kapták, képesek ugyanolyan ember módjára köztünk járni, mint bárki más, és az Oscar-gálát annak nevezni, ami: „az idiotizmus minősített esete."...

Kóczián Mária

Tovább olvasható a Talitán

A Lovasíjász szombat délután 16:15-től

Nem volt egyszerű időpontot és mozit találni, hogy megnézzük a 2013 óta hungarikumnak számító, Kassai Lajos által fémjelzett életvitelt-életérzést-sportot-kultúrát bemutató filmet.




De talán ez a nézők próbatétele?! Ha fontos nekik, hogy megnézzék, akkor a világ végére is elmennek és feláldozzák a szombat délutáni szundikálást egy jó moziért. 
Velem is hasonlóan történt, mondjuk nem kellett a világvégére mennem, csak Budáról a Művész moziba. Azt gondolom, hogy megérte. A film után tapsolt a közönség, ilyet 40 éve, a Balczó Andrásról szóló Küldetés című film vetítése után tapasztaltam először és azóta nem.

A tanítás

Kassai Lajosról úgy tíz éve, a A lét lámpásai című könyvben olvastam először. Gubcsi Anikó interjúkötetében Dicsőfi Endre orvos, tanító, Baróti Viktor és Anikó férje, Gubcsi Lajos beszélgetett vele egy ebéd mellett Kaposmérőn.

A Lovasíjász filmben pedig megláthattam, amit eddig elképzelni tudtam csak Kassai Lajos világáról, s arról, hogy honnan hová lehet eljutni, ha az ember a Isten által rendelt utat járja, amely nem mentes kudarcoktól és tévedésektől sem. Sőt az emberi gyengeségek felismerése és tudatosítása segíthet hozzá bárkit a továbblépésre, ez derül ki a tanítványokkal folytatott tábortűz melletti esti beszélgetésekből. Gyerektáborok vissza-visszatérő részvevői mondják el jó és rossz tulajdonságaikat egymásnak, s Kassai Lajos jó tanítómesterként reagál az elbizakodott és a magát csak rosszként lefestő kiskamasz önjellemzésére. 

A film igen látványos helyszíneken mutatja meg a "Lovasíjász-franchise" létrejöttét és elterjedését a világban. Párhuzamosan kivetített képsorok Kaposmérőről és egy kanadai indiánrezervátumból. Hogy a gyakorlatsorokból egy mozzanat, s a jellemfejlődésből egy lépcsőfok sem maradhat ki. Hogy bármily eltökélt és elköteleződött egy lovasíjász, lehetnek mélypontok, hibák is becsúszhatnak, ha  nem eléggé felkészült a tanítvány. De mindezek kellő önismerettel és gyakorlással kijavíthatók.

A hagyománytisztelet

Kassai Lajos elköteleződött magyarságunk kultúrájának kutatása és őrzése mellett. A filmben az ő révén ismerhetjük meg egy a kínai határ mentén létrejött hun települést, amit Fehérvárnak hívnak magyarra fordítva. 
Különösen jó gondolat is megfogalmazódik a kínai hun múzeum feliratát elemezve, hogy a magyar, nem egy rassz, hanem egyfajta kultúra, különböző ősi néptörzsek közös hagyománya.

A lovasíjász bemutatók és versenyek pedig  leginkább a mai ifjúságnak szólnak, akiknek minden érzékszervére kell hatni, ha el szeretnénk juttatni hozzájuk az igazi üzenetet. 

Nagyon szép filmes megoldással fejeződik be a film. 
A tanítómester magányos futását látjuk a szakadó hóesésben, hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül, majd feltűnik egy fiatal tanítványokból álló kis raj, akik egyforma ritmusban futnak mögötte. Ekkor a mester megáll és hagyja, hogy beérjék és megelőzzék a fiatalok és visszafordulva mélyen a mozi nézők szemébe néz.