Nem is értem, hogy is lehetett ezt a filmet egyáltalán elkészíteni és bemutatni a kőkemény kommunizmus idején.
Akkortájt egy hangot nem értettem filmből. Csak a harangöntésre emlékeztem belőle.
Aztán a neten olvastam Tarkovszkijról, hogy milyen kálváriát járt meg ezzel a filmjével, hogy alaposan megvágatták vele a filmet, de egy határon túl nem hagyta. Inkább altatta egy ideig és később egy új koncepció szerint megvágva engedte bemutatni talán '70-ben.
Tarkovszkij családja a kaukázusi Dagesztánból származott. Híres felmenői között van Mahomat Tarkovszkij, akit II. Katalin cárnő az orosz érdekek és a kereszténység képviseletében Dagesztán urává nevezett ki 1793-ban; anyai nagybátyja pedig Moszkva kormányzója volt. Apja, Arszenyij Tarkovszkij költő és műfordító volt.
Andrej három éves korában apja elhagyta a családot.
Anyjával és húgával egy vidéken bérelt házban laktak, de a második világháború kitörésekor menekülniük kellett.
Tizenegy évesen tuberkulózist kapott és egy évig kórházban ápolták.
Gimnáziumban zenét és festészetet tanult, majd 1951-től két évig az arab nyelvet tanulmányozta a Keleti Nyelvek Intézetében. A keleti világszemlélet, azon belül is a taoizmus volt rá akkor nagy hatással.
Később a Bányászati Intézetbe került, de itt sem fejezte be tanulmányait. Két évet töltött Szibériában, egy geológiai expedíció miatt, majd Vaszilij Suksin író társaságában. Onnan visszatérve, 1954-ben iratkozott be a Moszkvai Filmfőiskolára, ahol Mihail Iljics Romm osztályába került.
1960-ban megnősült, felesége főiskolai kolléganője, Irma Raus lett.
Karrierje 1962-ben kezdődött, ekkor forgatta az Iván gyermekkora című filmjét, mely rögtön hatalmas nemzetközi sikert aratott: a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendezésért járó Arany Oroszlán díjat kapta. A L'Unità hasábjain Jean-Paul Sartre méltatta filmjét. Az 1966-os Andrej Rubljov forgatása közben már érték őt atrocitások a szovjet belügyi hatóságoktól, alkotói szabadságáért élete végéig harcolnia kellett. A forgatás alatt ismerkedett meg Larisza Kizilovával, aki második felesége, és 1970-ben megszülető Andrej fia édesanyja lett. A filmet csak 1970-ben mutatták be.
Most megnézve a Rubljov filmet lenyűgözött ez a Tarkovszkij-i világ. Az az 1400-as évekbeli történelmi háttér, a nagy orosz hidegek, az emberi nyomorúság olyan élethűen ábrázolt, hogy már szinte a nézőnek okoz fizikai fájdalmat, a szereplőkön ejtett testi-lelki gyötrődés sebe. A táj és a benne élő emberek, mintha egy Breuegel-i festmény elevenedne meg.
Egyszóval ez a film nekem arról szólt, hogy a rendező eggyé vált Rubljovval, s alkotói válsága egy volt Rubjovéval. 
(Szent) Andrej Rubljov (Андрей Рублёв), (1360 és 1370 között – Moszkva, 1430. január 29.) a legismertebb orosz ikonfestő.]Életéről nagyon keveset tudunk. Családnevének eredetkutatói szerint valószínűleg kézművescsaládból származott. Születésének valószínűsíthető időpontjára életének ismert adataiból következtettek. 1360 körül született Oroszország középső részén. Valódi keresztneve is ismeretlen, hiszen megvált tőle, amikor belépett a szerzetesrendbe, de valószínűleg 'A' betűvel kezdődőtt. 1370-1380 között egy moszkvai festőműhely (druzsina) tanulója lehetett. Egyes feltételezések szerint a nagyfejedelem udvari festője volt, és viszonylag idős korában lett szerzetes. Bizonyíthatóan hatottak rá az 1387-ben, a szerpuhovi Viszockij kolostorba Konstantinápolyból érkezett ikonok. Legkésőbb 1405-ben lesz szerzetes Andrej néven, és a Moszkva környéki Andronyikov kolostor lakója lett. Az a kevés forrás, ami fennmaradt, bölcs, erkölcsös, engedelmes, alázatos és igen tiszteletreméltó embernek mutatja be.
S a szenvedésekkel teli fekete-fehér film kiszínesedik. Láthatjuk szinte nagyító alatt az ikonok apró részleteit is.
Az ikon több, mint művészeti alkotás. Az ikon: hitvallás. Nem pusztán a Megváltó, az Istenszülő Mária, vagy a szentek képi ábrázolása, hanem Szent Pál apostol szavaival élve: az ábrázoltaknak a „másik létben” megjelenő formája. Az ikon ablakot nyit a „másik világba”: Isten országába.
Az ikon egyszerre ábrázolja a láthatót és a láthatatlant.
Az ikon hitvallás, és alázatra nevel. A felfelé figyelésre, arra, hogy mindent felülről kapunk, és mindenért hálával tartozunk. Az ikonfestők mindig is szent tettnek, és valamiféle titoknak tekintették munkájukat. Olyan eszköznek Isten kezében, amely a megtalált igazság közvetítője. Ez legyen az értelmes emberi élet, és földi küldetés példája.
Mint ahogyan az ikonfestő névtelenségben marad, azért, hogy az üzenetet minél hitelesebben átadhassa, ugyanúgy kell keresnünk és teljesítenünk a mi magunk kapott szent küldetését, ott, ahova Isten állított bennünket egyenként.
Ezt az üzenetet is vigyük magunkkal ezen az ünnepen, amit az ikonfestő imájában a következőképpen fogalmazott meg:
Te örök Ura mindannak, ami létezik, Világosítsd meg és vezesd lelkemet, Szolgád szívét és szellemét, Vezesd kezét, Hogy méltóképpen és tökéletesen ábrázolhassam arcodat, Szűzanyáét és összes szentjeidet, Szentegyházad dicsőségére, szépülésére és örömére. Ámen
(Részlet Firtl Mátyás megnyitó beszédéből: elhangzott a Szent Orsolya Római Katolikus Általános Iskola és Gimnáziumban Monostory Viktória ikonfestő kiállításának megnyitóján, 2006. október 21-én.)
