Előtte a forgalmazó nevében Zsarnai Gábor, majd Halász Rita művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa beszélt Raffaello életének kevésbé ismert részleteiről, összehasonlítva a két nagy kortárs Michelangello és Leonardo munkásságával. Raffaello 37 éves volt, amikor meghalt, de mégis hatalmas életmű maradt utána. A két előbb említett művészkortárs sokkal idősebb volt, amikor a legnagyobb elismerést kiváltó munkáik elkészültek.
A művészet templomai sorozat 9. része, a nagy sikerű Vatikáni Múzeum 3D, Firenze és az Uffizi-képtár 3D és a Pápai bazilikák 3D alkotóinak új filmje a legkiválóbb reneszánsz mesterek egyikének és művészettörténet egyik legmeghatározóbb alakjának Raffaello Sanziónak állít emléket.
Rafaellót a kortársak és későbbi generációk is csodagyereknek tekintették, munkássága nemcsak a reneszánsz és a manierizmus közötti hidat jelentette, hanem a figuratív ábrázolást is példa nélküli magasságokba emelte.
Bár Michelangelo Buonarroti és Leonardo Da Vinci oldalán a híres reneszánsz triád tagja volt, a mester történetét mindezidáig kevesen ismerhették. Most erre is lehetőség nyílik: a legfejlettebb 3D kamerákkal és a művek többrétegűségét szemléltető, különleges térbeli képalkotási technikák segítségével készült látványos ismeretterjesztő film eddig példa nélküli alapossággal mutatja be a művész életét.
A másfél órás filmben szakértők kommentárjain és rövid játékfilmes betétekkel ábrázolt történelmi rekonstrukciókon keresztül harmincnyolc Raffaello- és további hat Raffaello inspirálta mű kerül bemutatásra, többek között a urbinói Raffaello-ház, a firenzei Uffizi-képtár és a Vatikáni Múzeum műkincseiből válogatva.
A nézőket olyan neves művészettörténészek kauzolják végig ezeket a csodálatos helyszíneken, mint Vincenzo Farinella egyetemi tanár és Raffaello-szakértő, Antonio Natali, az Uffizi-képtár korábbi vezetője és Antonio Paolucci, a Vatikáni Múzeum igazgatója.
A karácsony közeledtével nekem a kis gyermek Jézust és Jánost ábrázoló alakok mellett fel-feltűnő puttó-angyalkák melengették meg a szívemet, akik kikönyökölnek időtlenül a Mária mennybemenete című képéről, vagy ott vidámkodnak a jónéhány Madonna képén.
Felidézik azokat a régi a karácsonyokat, amikor gyerekként ilyen türelmetlenül, néha el-elunva a várakozást, készültünk az estére az öcsémmel. Erről a várakozásról szól egy 12 éve a Harmoneten megjelent írásom.
A várakozás
Soha nem lesz már olyan, mint amilyen az én gyerekkoromban volt. Valahogy akkor nem volt ilyen hirtelen jövő és kapkodó, mint most. Pedig akkor nem is igen volt adventi koszorúnk, mely figyelmeztetett legalább négy héttel karácsony előtt, hogy készülni kell.
Még ma is érzem, a frissen vágott fa gyantás illatát, amely ma már nem olyan. A csoki bevonat nélküli szaloncukor íze. A beigli repedezett bőre. A cserépkályhák duruzsoló melege és a benne égő faparazsának ropogása. A fények, a karácsony estére mindig megjövő havazás, hogy a Jézuska gond nélkül tudja hozni ajándékait, míg mi pirospozsgásra nem szánkózzuk magunkat. A két egyforma maci, amellyel esküvősdit játszottunk, ahol a pap - ha jól emlékszem - egy négerbaba volt, és a boldogító igen előtt mindig felborult. Egy kék majd az idők során félszeművé vált szövet tacskókutya, ami nélkül később a testvérem el sem bírt aludni.
A porcelánfejű kisbaba, mely még aznap este eltörött, bár én csak másnap jöttem rá, hogy az én lelkiismeretes öcsém ezért állt be önként szenteste a sarokba. A csengettyűszó, amely behívott a szobába. A Mennyből az angyal, mely mindig olyan hosszú volt, hogy véget nem akart érni. A jó szálkás rántott hal és a halászlé, amiket én soha nem kívántam, de a Jézuska miatt mindig bele kellett kóstolni. Az első alvóbaba, amelynek minden másnap beesett a szeme és a Lövőház utcai babaklinikán kötött ki, őt a nagypapától kaptam. Hozzá anyu varrt ágyneműt és még rácsos ágya is voltAkkor még a TV nem éjjel-nappal szólt. Mi jó kis recsegős bakelit lemezről hallgattuk Piroska és a farkast, a Hófehérkét, a Jancsi és Juliskát és talán még pár mesét, miközben fából készült építőkockából királyi várat építettünk, melyben egy a mama által vart rongy királylány várta a szintén a mama által szívószálakból összetákolt királyfit.
Az íróasztal belső zuga, amely olyan jó búvóhely volt, főként az akkor még hajtogatósnak nevezett mesekönyvekből épült kerítés oltalmában. Az első játék-vasút, amit a papa igazából magának vett, mert csak akkor lehetett vele játszani, ha Ő is ott volt, de volt hozzá kisváros valódi aprókavicsos játszótérrel és kis- és nagyállomás, órával a homlokzatán és kispaddal a peronon. Olyan volt, mint az igazi. (A minap valamilyen svájci vasutas ünnep alkalmából láttam az eredetijét a hajdan volt kis vonatnak és pályájának a TV-ben.)
És tudom, olyan izgatottak voltunk, hogy nem bírtunk elaludni ezeken a gyönyörű karácsonyestéken.
Becsuktuk a szemünket, és még mindig ott láttuk a gyertyaégők fényét. Valahányszor most már nekünk kell ezt az élményt "produkálni" a gyerekeinknek, mindig van bennem egy nagy kérdőjel, mi a maradandó a gyerekeknek, mi az, ami eszébe fog jutni 40 évesen, ha akár a mostani karácsonyra fog gondolni.
Lehet, hogy nem a legnagyobb és legfényesebb ajándékra, hanem az óvodáskori mézeskalácssütésre és a magunk készítette papírdíszekre, meg arra, hogy a papa másnap felvitte őket "ágyúcsövegelni" a Várba, vagy a szabadság-hegyi zúzmarás hógolyózásokra. Azt hiszem én ezt a kis karácsonyi "együttzizegést" várom egész évben, amikor együtt vagyunk, és nincs gond és nincs probléma, csak a NAGY SZERETET.
Forrás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése